Sziasztok!
Béci vagyok, annak, aki esetleg még nem ismer vagy nem
halott rólam. :)
Immáron harmadik alkalommal indultam el a Miskolc maratonon,
aminek a Kondenzgyík fantázianevet adták a szervezők. Egy egyszerű, nagyon puritán
versenyt kell elképzelni, hasonló színvonalú szervezéssel… Egyedül, ami
értékelhető az egészben, az a póló, amelyet minden évben kapunk a nevezéshez.
Na, de visszatérve a versenyhez!
Korán reggel megérkeztünk a verseny helyszínére, fel is
vettük a nevezéseket, a rajtig jókat mókáztunk és elkezdtünk bemelegíteni, ha már
azt a tevékenységet lehet egyáltalán bemelegítésnek nevezni. :) Nagyon szuper
mezünknek köszönhetően a fotósok kedvencei közé tartozunk, mondhatni, hogy
szeret minket a kamera. 10.00-kor van a rajt, amit mindenki izgatottan vár. El
is indulunk, egy gyors, aszfaltos lefele következik, ami enyhén nedves, nem
ártott vigyázni, ez nem mindenkinek sikerült, volt, aki a szalagkorláton
találta magát. Mondanom sem kell, imádtam, kb. 45-50km/h sebességgel zúgtunk.
Majd jött a neheze, rákanyarodtunk a terepre. Az egy évvel ezelőtti versenyen
(2015), borultam életemben először komolyabbat, el is tört a sisak a fejemen,
EZÉRT MONDOM/MONDJUK, HOGY SISAK MINDIG LEGYEN A FEJEN!!!
Azóta egy kicsit óvatosabban
hajtom a bringámat, már-már indokolatlanul óvatosan. No mindegy. Tehát,
elkezdtük a terepet. Hamar elszállt a pulzusom, szentségeltem is egy sort, mert
nem gondoltam, hogy ilyen hamar. Gondoltam nem baj, nem versenyzek én senkivel,
max. magammal és a tavalyi időeredményemmel. A terep jó és egyben kemény, a táj
gyönyörű, ha nem a seggemen venném a levegőt, akkor még gyönyörködnék is benne.
:P Az első emelkedős szakasz végén van egy meredek felfelé, ahol muszáj voltam
leszállni. Szerencsémre nem nehéz a bringám, nincs gondom a tolással, ám
szomorúan látom, hogy az enyémtől kategóriákkal gyengébb bringákom, melyek
recsegnek, ropognak, ráadásul telitalppal tekerve (ez nálam abszolút veri a
biztosítékot, kb. úgy, mint a csajoknál a szanda-zokni kombó), haladnak el
mellettem a helyi vagányok. Úgy voltam vele, hogy sebaj, majd lefeléken
visszaelőzök. Így is történt, zömében mindenkit visszaelőztem ezek közül a
helyi vagányok közül.
Lassan elérkeztünk a lejtős részekhez, itt már az
emelkedők simán kitekerhetők voltak, melyek a lefeléket tarkították. Tavaly
megfogadtam, hogy óvatosabb leszek, így is történt, de hát tudjátok, hogy
milyen, mikor elragad a hév. Az egyik ereszkedőn, ami a tisztáshoz megy le, ahol
szinte majd csak a nagyok nem szállnak le, Bécike gondolt egy merészet, minek
szálljon le, vagány Ő annyira, hogy legurul. Így is történt, ám bevallom
férfiasan, így még sosem szidtam magam, hogy hogy lehetek ennyire segg és hülye
és felelőtlen, és hogy miért kísértem a sorsot. Leértem a tisztásra, ám
visszagondolva iszonyat jó volt, bárkit kiröhögtem volna, aki azt mondta volna,
hogy nem vagy normális.
A verseny vége előtt érkeztem meg arra a szakaszra,
ahol tavaly borultam, igyekeztem fejben rendbe tenni magam, ám nem ment, a
lehető leglassabban és legkörültekintőbben haladtam keresztül végig az erdős
részen, ha kellett állóra lefékezve (én fosos). Mikor láttam, hogy túléltem,
már csak az a bűvös utolsó 500 vagy 700m jött, amely igaz hogy aszfalt, de mind
felfelé. Nyílván ilyenkor már mindent és mindenkit szidtam, aki egy ilyen részt
belerak egy versenybe, amikor már amúgy is bőrlégzésen van az ember. A lényeg a
lényeg, a célba érkezés után, a már bent lévő csapattagokkal együtt
izgultunk/szurkoltunk, hogy minden épségben beérjen a célba. Mert igazából
lehet itt akármilyen verseny, a lényeg, hogy mindenki élményekkel gazdagodjon,
ne pedig sérülésekkel, helyezéstől, időeredménytől függetlenül.
Puszi-Pacsi, Béci
ui.: az időeredményem is jobb lett, mint egy évvel ezelőtt. :)
És akkor pár kép a versenyről :)
