Nektek van bakancslistátok? Nekem
van, mindig is volt, már akkor is, mikor még arról sem tudtam, hogy ez a szó
létezik. Gyerekként néztem az égboltot és a tovatűnő repülőket és álmodoztam.
Álmodoztam, hogy egyszer én is fogok repülőn utazni, egyszer én is fogok New
Yorkban sétálni, és egyszer nekem is lesz autóm. Persze az idővel ez a lista
csak bővült, és sorban (vagy nem sorban) valósulnak meg vágyaim.
A Salzkammergut Trophy versenyről
sok évvel ezelőtt hallottam először, mint Európa legkeményebb mtb versenye, és
bizony fel is került azonnal arra a bizonyos listára. Tavaly év végén aztán
rászántam magam és beneveztem. Szinte gondolkodás nélkül kattintottam az „E”
távra, azaz az 53,9 km hosszra. És persze idén július 14-én 11:00 órakor már
ott is álltam a tömegben, és elmondhatatlan izgalommal és bizsergéssel vártam a
rajtot (a rendezvényt ami kíséri a versenyt itt nem fogom leírni, azt látni
kell, de ami biztos, hogy egy valódi bringás expo és óriási fantasztikus fieszta).
Vártam, és körbenéztem. A rajtszámok alapján volt körülöttem Magyar, Német,
Osztrák, Svájci, Lengyel, Szlovák. Igazi nemzetközi mezőny. Aztán eljött a rajt
ideje. Visszaszámlálás, és ... Osztrák sramli zene kezdett üvölteni a
hangszórókból, akaratlanul is mosolyt csalva a szám szélére. Hatalmas
lendülettel vetettem magam bele az első méterekbe, kilóméterbe. Egészen az első
emelkedőig. A szintrajz szerint az első 10 km folyamatosan emelkedik. És
valóban, emelkedett is, de olyan nagyon, hogy a 7. kilóméternél az erőmet
teljesen felmorzsolva, kimerülve, álltam félre a mezőny elöl. Félreálltam, hogy
feladjam és visszaforduljak. Szégyenszemre néztem ahogy megy el mellettem
mindenki, de ha már itt elfogytam, akkor mi lesz később. Brutális emelkedők
vártak a mezőnyre, én pedig ezt nem fogom tudni megtekerni. Valahogy mégis
rászántam magam, és a mezőny után eredtem.
Az utolsó helyek egyikén voltam,
mögöttem max 2-3 bringás lehetett. Felküzdöttem magam az emelkedőn, aztán le a
lejtőn. Csak tovább és tovább – mormogtam magamban. Minden emelkedő meredekebb
és hosszabb, mint bármelyik otthoni, a lejtők pedig még technikásabbak. Emellé
párosul egy olyan elmondhatatlan hegyi látvány a 2-3 ezer méteres hegyekkel,
hogy arra nincsenek szavak. Erőt merítettem a látványból, aztán küzdöttem
minden egyes méteren egészen az első frissítő pontig, ahol olyan bringás
terülj-terülj asztal fogadott, amilyet még nem láttam. Még mindig a mezőny
végén kullogtam, mégis mindenből volt elég mennyiség. Izotóniás ital,
energiaital, banán, dinnye, üdítő, víz, keksz stb. Picit pihentem kifújtam
magam, majd új lendülettel ültem nyeregbe, és „Most aztán győzni fogok” ellentmondást
nem tűrő lendülettel folytattam a tekerést. Egészen az első emelkedőig, ami ismét
hihetetlen meredeken tornyosult előttem, és aminek a negyedénél ismét le
kellett szállnom, és tolnom, miközben sorra tekertek el azok, akiket eddig
megelőztem. Ilyen nincs, mormogtam, ez nem nekem való. Szó szerint szenvedtem a
következő frissítőig, ahol többet pihenem, többet frissítettem, nyújtottam, és
feltöltődtem. Muszáj volt, hiszen életem legkeményebb emelkedője várt rám. 550
méterről 1200 méterre kellett feljutni 8 km alatt. 650 méter szintkülönbség egy
emelkedőn. Ennyi összesen szokott itthon lenni 1 versenyen. Szóval nekivágtam.
A kilométerórát átkapcsoltam, hogy az aktuális magasságot mutassa, és
elhatároztam, hogy meg fogom csinálni. 250 méter után, azonban ismét elfogytam
és tolnom kellett a bringát. De nemcsak nekem. Mindenkinek. Megálltam, újra
pihentem. Majd mint aki új erőre kapott, visszaültem és ismét nekivágtam. A
fáradtság teljesen elhagyott, és csak faltam a métereket. Körülöttem síri
csöndben küzdöttek a bringások, és egyre többen dőltek ki görcsökkel. De én
nem. Bár volt, ahol még toltam, de folyamatosan haladtam, és sorra hagytam el a bringásokat. Szóba is elegyedtem ezzel azzal, de ők is
lemaradtak idővel. Szóval csak tekertem, és élveztem a látványt, élveztem a versenyt,
élveztem a küzdelmet. Fel is értem, onnan csak már csak a cél várt. Igaz még
hátra volt közel 20 km, de az többnyire lejtő, és addig elő nem forduló
vízszintes rész várt rám. A táj lenyűgöző volt, gyönyörű hegyi utakon vitt a
verseny, és én fáradtság nyomát sem ismerve faltam a métereket, kilómétereket.
Kis
küzdelem még, emelkedők, lépcsők, lejtők és hirtelen a célban találtam magam,
ahol Gabi és Tomi várt rám, és a legnagyobb büszkeség, amit valaha éreztem. És
persze egy újabb megvalósult bakancslistás vágyamat teljesítettem, és
figyelembe véve, hogy a mezőny végéről végül a 580. lettem a 720 indulóból, nem
is lett rossz. Összeszedtem 54 km alatt 1520 méter szintkülönbséget, rengeteg
élményt, és a tapasztalatot, hogy sosem szabad feladni, hisz mindig van erőt
meríteni valahonnan, ha másból nem, akkor a pálya mellett végig ott álldogáló
és szurkoló nézőkből, vagy a hibátlan versenyt biztosító rendezők szűnni nem
akaró tapsából és lelkesítéséből.
Egyszer azt hallottam, hogy 3
féle bringás létezik. Aki már részt vett a Salzkammergut Trophy-n, aki
szeretne, és aki még nem tudja, hogy szeretne. Már értem, hogy miért mondják. Hogy
jövőre is ott leszek-e? Nem kérdés, igen ott! Csak azért, hogy ismét elmondhassam:
Been there, done that!
