Szóval itt is volnánk,
Mátra maraton 2017. startja. Az előre elgondoltaknak megfelelően középmezőnyben
helyezkedtem el, hogy a rajt után ne tartsanak fel. Kis tobzódás, és már meg is
szólalt a rajt és a soha ki nem hagyható Scooter – Fire című száma (mint
szuperklasszikus hangulatfokozó).
De ne szaladjunk ennyire előre. A történetem
nem itt, hanem áprilisban kezdődött, ahol Toma Tomival fogadtunk, hogy még idén
legalább egyszer versenyen előbb fogok beérni mint ő. Sajnos a Miskolc
maratonon technikai problémája adódott, úgyhogy az „összecsapást” a Mátra
Maratonra halasztottuk. 2 hónap felkészülést követően érkeztünk meg az Oxygén
parkba, ahol a parkolás káoszba fulladása után, végül megtaláltuk a helyünket,
rajtra készen elhelyezkedve, ha Gabi osztódása esetleg idő elött megindulna J. Sajnos a hangulat nem
a szokásos volt, mert sok hiányzónk lett a versenyre, de jókedvűen, nevetgélve
készülődtünk a megmérettetésre. Kis bemelegítés, és máris indultam is megnézni
a hosszú táv rajtját, majd rohanvást foglaltam el helyem a rajthoz.
Szóval
rajt. Pár kilométer hullámvasút után 6 km-től hegymenetet kellett leküzdenünk,
célba vettük Galyatetőt, ahol erővel nem spórolva faltam a métereket, és lassan
de biztosan hagytam magam mögött egyre több bringást. És akkor...Toma Tomi egy
laza „Helló Tomi!” köszöntéssel simán lehagyott. Összedőlt minden reményem.
Hiába minden edzés, küzdés, hajnali kelés? HÁT NEM! Visszaváltottam egy
fokozatot, és célba vettem Tomit. Néhány száz méter múlva egy földes kaptatón,
ahol tolásba fulladt a tekerés, nyeregbe pattanva el tudtam menni mellette, egy
vállra koppintással egybekötött „Te vagy a fogó!” biztatásnak szánt mondattal.
Egy jó 5-6 fős mezőnyt kifogva fénysebességgel el tudtam húzni, akikkel hamar
el is értük a tetőt. A frissítő mellett lassítás nélkül tekertem el a
mezőnyömmel, majd folytattuk a küzdelmet a poros, sziklás, gyökeres talajjal. A
neheze pedig még hátra volt.
A 20. kilométertől egymás érték a tekerhetetlen
kaptatók, veszélyes letörések, húzós mászások. Furán hangzik, de hihetetlenül
élveztem, se holtpontom nem volt, a fáradás is elkerült. Igazi technikás pálya
volt, combot nem kímélő szakaszokkal. Itt is fokoztam a tempómat, így a
mezőnyömet hamar lehagytam, de máris csatlakoztam egy újabbhoz. A következő
frissítőt is lassítás nélkül hagytam el, arra koncentrálva, hogy már csak
nyomni kell és nincs is sok hátra.
Hirtelen egyedül találtam magam, és egy
igazán technikás és nehéz szakasz után már tekertem az Oxygén park felé. Egy
salakos, köves emelkedőn még muszáj volt 10-20 métert tolni a bringát, aztán
megláttam Gabi mosolyát és a fényképezője objektívjét, majd Angi várt a célban.
El sem hiszem! Egy darabban beértem a szezon legnehezebb
versenyén, ráadásul 11 percet javítottam a tavalyi időmön is. Minden-minden úgy
alakult ahogy terveztem. Szépen egymás után beért mindenki, sérülés nélkül,
mosolyogva.
Mivel idén már nem fogok
bringán versenyezni, itt köszönöm meg az egész éves hangulatot és jókedvet a
Neonbagázs csapatnak. Ez a legjobb csapat, ez a legvidámabb csapat, ez a
legtutibb csapat. Köszönöm nektek!
-Cs.T.-
