NeonBagázs: XV. Mátra maraton

Hát ez is elérkezett, a XV. Mátra Maraton, egyben az idei versenynaptáram utolsó eseménye. Ennek megfelelően vártam is nagyon, készültem rá amennyire csak tudtam. Hogy mi minden történt? Megpróbálom összeszedni…íme:

Reggel a soha meg nem szokható korai kelés után 05:45 órakor már álltunk a szokásos helyünkön és vártuk az indulást. A konvoj hamar össze is állt, és már haladtunk is Mátraháza irányába. 4 autó, 10 Neonbagázsos, és mérhetetlen álmosság.

Helyszínre megérkezve már vettük is fel a rajtszámot, és mit láttam meg? Alkarra szintrajz henna! Nem kérdés, azonnal kellett is, úgyhogy kis sorban állás után már virított is a kezemen az alkalmi tetoválásom :) (persze a „fájni fog mikor felrakják?”, poénomon csak én röhögtem). Megjegyzem, a dolog teljesen értelmetlennek bizonyult számomra, egyszer nem nézetem rá, de menő volt.

Szóval kis készülődés, fotózkodás a legújabb csapatpólóban, és már álltunk is a rajtnál. Bár, a rajtnál állás picit túlzás, szóval álltunk a felsorakozott versenyzők sorának legvégén, mint mindig, nyugtatva magam, hogy mégis mit keresnék én az élbolyban.

Ám ami ezután következett, az minden reményemet túlszárnyalta. De ne szaladjunk előre, lássuk mi is történt. Eldördült a szokásos Scooter – Fire zenéje, és már indultunk is. Pici torlódás, aztán egy rövid emelkedő, amin igyekeztem visszafogni magam, nehogy túltoljam az elején, gondolva arra, hogy messze még a vége. De nem tudtam parancsolni a lábaimnak, és örült tempóban faltam a métereket felfelé, sorra hagyva le körülöttem mindenkit. Ám az emelkedő hamar véget is ért, majd jött egy nem kis száguldozás aszfalton, ahol egy viszonylag gyors csapat mögé beállva zúztunk többször az 50 km/h sebességet meghaladva. Ez az etap kisebb mászásokkal megszakítva eltartott a 6-7 kilométerig, aztán jött az első rosta. Emelkedő Galyatetőig. 500 méterről mászás a tetőre 850 méterig. Egyszercsak elkezdtek fogyni előlem az emberek. Fáradtság nyomát se tapasztalva, sorra hagyva le körülöttem mindenkit, tekertem ami kifért a csövön. Ahol másztak, vagy tolták a bicikliket, én ott pályát követelve tekertem felfelé. Lám, az edzés meghozta gyümölcsét. Persze kb. 10 km-nél benyomtam egy energiazselét. Aztán fel is értünk Galyatetőre, és jött a katasztrófa. A bringám, ami eddig hibátlanul működött éveken keresztül, egyszercsak ledobta elöl a láncot, ami beszorul a váz és a kis tárcsa közé, ahonnan egyszerűen képtelen voltam kiszedni. És csak álltam egyhelyben, csak álltam, végtelennek tűnő percekig, és akiket erőből megelőztem, sorra mentek el mellettem, miközben én szétrobbantam mérgemben. Fura dolog, hisz volt már defektem versenyen, de most tomboltak bennem a versenylovak, és tehetetlenül küzdöttem a lánccal. Ekkor feladtam. Leültem és vártam a csodát. Majd mérgemben akkorát rúgtam a pedálba, hogy kiugrott a lánc a helyéről. Gyorsan nyeregbe pattantam, és dühöngve faltam újra a métereket. Vagyis faltam volna, de a szemüvegembe csöpögött izzadságtól semmit se láttam. Ezért félre kellett állnom megtörölni a lencsét. De mivel ez egy száguldós single-tracken történt, nem bírtam beállni a lefelé száguldozók közé, úgyhogy tehetetlenül néztem ahogy ismét húztak el sorban mellettem. Leírhatatlanul csalódottan ültem fel megint a nyeregbe, és immár másodjára feladva gurultam tovább, persze a versenytempót meg se közelítve. Ekkor mint egy isteni követként egy hölgy versenyző ért utol, akivel beszélgetésbe elegyedtem, és kedves bátorító szavaitól ismét erőre kaptam (ezúttal fejezem ki neki hálámat), és kipihenten erőm teljében, némi dühtől felpaprikázva ismét ringbe szálltam. Hátra volt 15 kilométer, amit fáradságot nem ismerve száguldoztam végig. Pedig a pálya innentől fogva volt igazán nehéz, véget nem érő mászásokkal, nem kis technikai tudást igénylő lejtőkkel, veszélyes levágásokkal. Az előre beharangozott pokoli mászás a 20. Kilométer környékén az ígéreteknek megfelelően nehéz is volt, sorra álltak ki versenyzők görccsel, vagy csak pihenni, de erőmet ez az emelkedő a mai napon nem tudta szegni, bár itt már én is toltam helyenként. Mindezek mellett elmondhatatlanul élveztem, igazi top maraton pálya volt, minden amit csak szem-száj-láb-kerék-bringa kívánhat volt benne, 100% hogy jövőre újra rajthoz állok, de már a közép távon. A cél hamar szembe jött, ahol mint mindig, Angi kedves mosolya és fényképezője fogadott :). Persze szépen megérkeztek sorra a többiek is, Arni, Z.Laci, Peti (új tagunk) :) L.Laci, Józsi, Attila (szintén új tagunk) :) Ildi, Béci, Gabi. Volt élménymegbeszélés, nevetgélés, és egy kis tésztaparti. De a lényeg, hogy a csapat együtt volt, és itt ragadom meg az alkalmat megköszönni nekik a lehetőséget, hogy csapattagként velük, együtt tekerhetek a legjobb NeonBagázsban! KÖSZÖNÖM!

A táv végül 35 kilométer lett, az időm 2 óra, 11 perc, összesítve pedig az 57. lettem. Találkozunk jövőre ugyanitt.

-Cs. Tamás-